Női táska, kalózhajó, pénztárgép – tortából

2014-02-27
Humanitás c. lap 2014. februári számában jelent meg, ennek a jócskán megkurtított verziója. Eredetiben a Magyar Újságírók Országos
Szövetségének Fogyatékossággal Élők a Médiában Szakosztálya közölte le a honlapjukon.

Izomsorvadással is lehet teljes az élet

 

Sikeresen zárult az a képzőművészeti és versírói pályázat, amelyet a Magyar Újságírók Országos Szövetségének Fogyatékossággal Élők a Médiában Szakosztálya hirdetett meg még az elmúlt év végén. A pályázat címe volt: „Fogyatékos emberek a médiában”, célja pedig annak bemutatása, miként jelenítik meg a különböző kommunikációs eszközök a fogyatékossággal élő embereket. Tizenheten küldtek be verset és huszonegyen képzőművészeti alkotást.
A vers kategória első díjazottja Fehér Melinda lett A titok című megkapó költeményével. Jutalmul a szakosztálytól vásárlási utalványt, a Rózsadomb Lions Klubtól pedig szépészeti csomagot vehetett át. Melinda, aki izomsorvadása miatt kerekesszéket használ, egészségi állapota ellenére aktív, vidám, tervekkel teli életet él. Ez a vele készített interjúnkból is kiderül.
– Mi ihlette a pályázatra benyújtott vers megírására?
– Talán mert ezek a gondolatok mindig is bennem voltak és az életemnek olyan szakaszában jártam, amikor újra emlékeztetnem kellett magam, rajtam múlik, hogyan tovább. Felemelni a fejem és menni előre, egyik lábam a másik után téve és hinni abban, hogy megoldom. Egy klasszikussal élve „Az erő benned van!”
– Régóta foglalkozik-e verseléssel? Megjelentek-e már valahol a munkái?
– Már a szakközépiskolás évek alatt is írogattam, de igazán néhány éve vált szokásommá, hogy meglepjem a barátaimat egyedi, személyre szabott versekkel, köszöntőkkel, de akár egy kép is rímelésre késztet, legyen az tájkép, portré vagy bármi. Bár A titok című vers komolyabb és mélyebb mondanivalóval bír, mégis leginkább Romhányi József stílusa áll közel hozzám. A Facebook az egyetlen hely ahol „publikáltam” eddig, de keresem a lehetőséget, mert nagyon szeretnék más fórumokon is megjelenni és szélesebb kört megérinteni, mosolyt csalni az arcokra vagy elgondolkodtatni, mert úgy érzem, hogy ezt erőlködés nélkül adhatom.
– Elárulná-e magáról, miként töltötte a gyermekkorát? Hol született, hol cseperedett fel?
– Csodálatos gyermekkorom volt. Egy Nógrád megyei kis faluban, Vanyarcon nőttem fel. Úgy éltem, mint az egészséges társaim, bár már akkor is kitűntem egyedi mozgáskultúrámmal a többiek közül, de nem éreztem ennek a hátrányát. Megértés, elfogadás és támogatás vett és vesz körül mind a mai napig, hiszen itt élek azóta is. Boldog vagyok, ha visszatekintek, hiszen mindenből jutott nekem is egy pici: szabad gyerekkor, önálló kollégista évek, házasság, gyermek, élmények, barátok. Csoda, hogy a poharam mindig félig tele van?!
– Miként kötődik ehhez a településhez?
– Vanyarc a Cserhát lábánál fekvő bájos kis falu, amit a táj és a nyugalom miatt is szeretek. Bár korlátozottabbak a lehetőségek, mint egy városban és hiányzik is néha a nyüzsgés, mégis kedvelem, mert minden ide köt, a gyerekkorom a családom és nagyon sok jó barát.
– Melinda, mi a szakmája, s jelenleg mivel foglalkozik?
– Postaforgalmi szakközépiskolában érettségiztem és lehetőségem volt a szakmámban dolgozni a helyi postán néhány évig. Sajnos, az egészségi állapotom miatt ezt abba kellett hagynom. Évekig kerestem valamilyen otthonról végezhető munkát, persze sikertelenül, aztán egy kedves barátom segítségével egy építőipari cég történelmébe sikerült beleírnom magam, adminisztrátorként. Ám sajnos már ez is a múlt, egy éve keresem a helyem, egyre inkább azt érezve, hogy az írás lenne nekem való.
–Mi történt Önnel, miként érte el a betegség? Szólna erről az olvasóknak?
–Már óvodásként gyengébb voltam, mint a társaim, többször elestem. A gyanút vizsgálatok követték és 7 éves koromban diagnosztizálták az izomsorvadás tényét. A Limb-Girdle típusúhoz „van szerencsém”, amely a végtagövi izmokat érinti. Azonban szerencsésnek mondhatom magam, hiszen mindenben volt részem egy ideig. Futottam, bicikliztem éltem a majdnem ép tinik életét. Ám mivel egyre kevésbé tudtam sarokra lépni, 17 évesen meghosszabbították az achilles inamat, s ezzel együtt a járásra való képességemet is. De a gyógyulás közben a hátizmaim veszítettek erejükből, valamint a végtagi izmok is, s a folyamat azóta is tart, ami reményeim szerint megállítható és akár visszafordítható, csak idő kérdése.
–Miben akadályozza ez Önt? Tud-e dolgozni, s ha igen, mit? S kap-e valamilyen kezelést, rehabilitációs ellátást?
– Huszonéves koromban lépett az életembe a „tenyeres pajtásom” egy könyökmankó, addig segédeszköz nélkül közlekedtem. A lépcsőkkel hadilábon állok, könnyen elesem, elég egy rossz mozdulat, egy pici szintkülönbség és ma már egyedül nem tudok felállni. A lakásban emelőszerkezetek vannak építve, segítve ezzel a lehetőségekhez mérten minél önállóbb életet. Idén pedig begördült a kerekesszék az életembe, amit idegen területen használnom kell magam és a boltok porcelánrészlegének biztonsága érdekében. Itthon a saját tempómban majdnem 99 %-os életet élek, mindent igyekszem magam megoldani, a siker csak idő és türelem kérdése. A mindennapos tevékenykedés fontos is, hiszen ennek a betegségnek az egyetlen „gyógyszere” a mozgás. Dolgozni szellemi területen tudok, ilyen az adminisztráció vagy akár az írás, illetve a kézműves munka, ami testhezálló. Kezelést nem kapok, a házi betegellátás lenne a megoldás, ám sajnos messze lakom a szolgálattól, ahonnan ezt igénybe tudnám venni, de ezen még dolgozunk. Addig is tornázom önerővel és időnként gyógymasszázsra járok.

–Mint megtudtam, családjában a bátyja és édesapja is beteg. Biztosan nehezen élnek így, segít-e valaki Önöknek?
–Igen, a bátyám szintén izomsorvadással él, édesapám pedig Alzheimer kórral. Az életünk egy kihívásokkal teli doboz, az összefogás a kulcs hozzá. Igyekszünk mindent együtt megoldani. Fiam is segítőkész, hiszen ebben nőtt fel, neki ez a természetes. Édesanyám pedig a fő mozgatórugó, nélküle nagyon nehéz lenne! Boldog vagyok, hogy őt kaptam édesanyának, mindig hálás leszek neki! Illetve szerencsére barátokban sem szűkölködöm, akikre bármikor számíthatok.
– Szabadidejét mivel tölti? S általában, miként telik egy napja?
–Szabadidőmet eddig a gyereknevelés töltötte ki, ám mivel idén a fiam kollégista lett, több időm marad az általam még kivitelezhető házimunkákra, ami mozgásomat tekintve nem egyszerű dolog. A többi időt pedig írással vagy kézműves alkotómunkával töltöm, mint például formatorták készítése, kosárfonás papírból vagy rajzolás, illetve sokszor fennakadok a világhálón is. Valamint nagyon jó hallgatóság vagyok és lélekdoktori szerepet is betöltök, ha szükség van rám.
–A legismertebb közösségi portálon megtekinthető csodálatos torták is az Ön és édesanyja remekművei. A képeken láthatunk női táskát, kalózhajót, pénztárgépet, gitárt, cipót, állatfigurát, népmesei motívumot, de még gyerekszobát is formáló tortacsodát. Talán Melinda cukrász is vagy ez csak a hobbija?
–A torták közös munkák, édesanyám süti valamennyit, tehát az ízükért őt illeti az elismerés én pedig megtervezem, fúrom, faragom, díszítem őket. Minden formát, marcipánfigurát és motívumot saját kézzel készítek. Nem tanultam a cukrászmesterséget, egyszer csak megpróbáltam és ment. Aztán pedig új ötletek jöttek, újabb kérések az ismerősöktől és magával sodort az alkotás öröme. Nagyon izgalmas, hiszen sosem csinálok „prototípust”, mindig csak a végén derül ki, hogy mi volt éppen akkor a kezeimben.
–Ön olyan megkapó személyiség, ezért ne vegye tolakodásnak, ha megkérdezem, van-e társa? Hiszen, mint elmondta, egy gyermeke született.
–Nos, egy fantasztikus fiú édesanyja lehetek, aki már 15 éves. Bizonyára elfogult vagyok, de Levente a legokosabb és legjobb gyerek a földön. Most 9. osztályos, gépészetet tanul és a gépészmérnökség a célja. Ő az én csodám, már az életem részévé válása is az volt, egy különleges történet! Egyébként férjnél voltam, de néhány éve – 10 esztendei házasság után – elváltak útjaink. Azóta keresem a társam, ami ilyen hendikeppel nem egyszerű, azt hiszem, a férfiak tartanak az én kis „defektemtől”, pedig a lehetőségeimhez szabottan igazán teljes életet élek. Igaz, sokszor szorulok segítségre, de aki ismer, az meg is feledkezik erről, mert az egész lényemet látja és nem csak a keretek között mozgó testet. Bízom benne, hogy van valahol számomra valaki, aki ugyanilyen nyitottan közelít majd felém.

–A díjnyertes verséből erő sugárzik. Ön miből meríti?
–Mindenképpen sokat jelent a háttér, a család és a barátok, és persze elengedhetetlen hozzá az én makacs természetem. A legjobb edző pedig az élet, megtanított küzdeni, merésznek lenni, feledni, lelket gyógyítani, belemosolyogni a sötét jövőbe, meglátni a legapróbb szépségeket is, mert a kis dolgok bennünk, általunk nőnek hatalmassá. Azonban nem gondolnám, hogy erősebb vagyok, mint bárki, sőt! A különbség csak annyi, hogy más, göröngyösebb utat kell bejárnom, amihez kell némi plusz, ami talán velem született és az évek folyamán növesztgettem magamban. Tudom, hogy nem adhatom fel, illetve nem akarom! A fizikai erő helyett némi kreativitást és talán edzett lelket kaptam, ebből táplálkozom, így lehetek egész.
Fehér Melinda: A titok
Ha padlóra küld az élet,
az még nem a végítélet.
Rajtad áll, hogy merre mész,
miben hiszel, mit remélsz!
Dönthetsz úgy, hogy elfogadod,
lemondasz s magad megadod,
de fel is emelheted fejed,
dacosan mint a kisgyerek
s mondhatod, hogy:
Nem zokogok,
erős vagyok, győzni fogok,
megyek, ha kell
falnak fejjel!
Lehet, mire odaérek
leomlanak a mellvédek
s rájövök, hogy délibáb volt,
mit gyáva elmém elém mázolt.
Megpróbálni mindent hittel!
Fel tudsz állni, a lényeg: HIDD EL!

Share This