ARTNEWS.HU: “Az én életem egy komplett bakancslista, egy pontból áll: jelen- és mozgásban lenni, azaz élni”

F. M.: – Az első költeményemet valamikor gimnáziumi éveim alatt írtam, inkább szójáték volt. Később követte a többi. Aztán szokásommá vált, hogy meglepjem a barátaimat egyedi, személyre szabott versekkel, köszöntőkkel. Egy-egy kép üzenete is ösztönösen rímekben fogalmazódik meg bennem, és a leghétköznapibb helyzetekben is spontán rímelek.

F. M.: – Ezek a gondolatok mindig is bennem voltak. Amikor a vers megszületett, életemnek olyan szakaszában jártam, amikor emlékeztetnem kellett magam arra, rajtam múlik, hogyan tovább. Egyébként ez az egyetlen komolyabb hangvételű versem.

Fehér Melinda – Fotó: Lengyel Anita

F. M.: – Valószínű a személyiségemből fakad, hogy a “tollam” vidámságra van kihegyezve. Mivel a napjaim eseménydúsak, és az időm nagy részét elveszi az állandó A-ból B-be “hömpölygés”, sajnos mostanában ritkábban olvasok, de Romhányi Józsefet a „rímhányót” nagyon szeretem. Nem véletlenül jár hasonlóan az agyam, mint az övé. Örök gyermek vagyok, imádom a Frédi és Bénit, Mézgáékat, Dr. Bubót. Nincs konkrét példaképem, a legegyszerűbb embert is tudom csodálni, ha olyan személyiséggel bír, hogy képes a korlátait legyőzve élni.

– Milyen terveid vannak mostanában az írással kapcsolatban?

F.M.: – Egyre többet foglalkoztat az a gondolat, hogy szeretnék egy olyan verses mesés gyerekkönyvet írni, ami mozgássérült gyerekekről szólna.

F. M.: – Az első torta a most már 16 éves nagyfiamnak Leventének készült. Nem tudtam, hogy van érzékem hozzá, egyszerűen csak elkezdtem és sikerült. Mindegyikhez úgy kezdek hozzá, hogy ezt és ezt kell megcsinálni, nincs kétség és kérdés bennem, hogy hogyan, csak elhatározom és megcsinálom.

F. M.: – Mindegyiket szeretem, de leginkább azokat, amiket lehet fúrni-faragni, ami melós. Én sem vagyok egyszerű és szeretem a kihívásokat… A torták mellett portrékat is rajzolok, de pár hete például egy menyasszonyi ruhára rajzoltam meg a kihímezendő virágokat.

F. M.: – Gyerekkoromban úgy éltem, mint az egészséges társaim. Mindig is feltűntem egyedi mozgáskultúrámmal a többiek közül, de nem éreztem ennek a hátrányát. Huszonéves koromig segédeszköz nélkül közlekedtem. De akkor beláttam a könyökmankó megkönnyíti a mindennapjaimat. A lépcsőkkel hadilábon állok, könnyen elesem, elég egy rossz mozdulat, egy pici szintkülönbség és ma már egyedül nem tudok felállni. A lakásban emelőszerkezetek vannak építve, és egy éve begördült a kerekesszék is az életembe. Idegen területen használnom kell a magam, az embertársaim és az üzletek porcelánrészlegének biztonsága érdekében. A saját tempómban majdnem 99%-os életet élek, mindent igyekszem magam megoldani. A siker csak idő és türelem kérdése. A család mellett újra elkezdtem dolgozni is távmunkásként. Sokszor nevetve mondom kár, hogy csak 24 órából áll egy napom, mert akkor több mindenre lenne időm.

– Családi környezetben élsz Vanyarcon, Nógrád megyében. Megkönnyíti ez az életedet?

F. M.: – A napom eddig Levi elindításával kezdődött, de miután már kollégista lett, hétköznap nincs otthon. A lényeg, hogy otthon mindent magam igyekszem megoldani és csak a legszükségesebb dolgokban kell segítség. De édesanyám a fő mozgatórugó a családunkban, nélküle nagyon nehéz lenne. Hálás és boldog vagyok, hogy őt kaptam édesanyának. Nagyon pozitív a személyisége, kell is, hiszen édesapámnak – aki Alzheimer-kórral küzd – szintén ő a támasza. Szerencsére barátokban sem szűkölködöm, akikre bármikor számíthatok. Amennyire erőmből telik küzdök és próbálkozom. Az ajtóm, a szívem mindenki előtt nyitva, és ha van olyan, amiben én tudok segíteni, nem kérdés, maximálisan “helytülök”. (Hangosan nevet.)

Fehér Melinda – Fotó: Lengyel Anita

F. M.: – Az én életem egy komplett bakancslista, egy pontból áll: jelen- és mozgásban lenni, azaz élni. Az élet produkál és én így sorban kipipálom a pontokat, amik talán nem olyan eget rengetőek, de engem maximálisan boldoggá tesznek. Elvégre csak annyit szerettem volna mindig, hogy ha már ezt a ruhát kaptam, azért minden fodor rajta legyen. És szerencse vagy nem, de lett rajta anyaság, család, barátok, utazások, élmények… Vannak köztük parányiak is, mint a fűben feküdni, metrózni vagy felülni az óriáskerékre. Sokak szemében talán bagatell dolgok, de tudni kellene, hogy mégsem. Tudom, hogy ha lassan is, a maga ütemében testet ölt minden, amire vágyom.

– Van olyan amire vágysz még, hogy ki ne maradjon az életedből?

F. M.: – A repülés, még nem repültem. Vonz annak a szabadságnak a varázsa. Egy „kaszniban” ülsz, és mégsincs korlát.

– Tehát téged sem a fizikai állapotod korlátoz leginkább?

F. M.: – A fizikai létben nem vagyok topon, de a nehézségeim ellensúlyozására rengeteg örömet kapok, ilyen a fiam, a családom, a barátok, az élmények, az apró csodák, akár egy szép égi jelenség. Az igazán boldog ember lelke ott van, ahol a teste. Ezen kellene mindannyiunknak „dolgoznia”. Régebben én sem gondolkoztam ilyen dolgokon, az idő engem is megváltoztatott, ma már nincs idő gondolkodni, sodródni kell… Mindig jön jó a sok rossz mellé is, így a mérleg nyelve kiegyenlítődik.

Fehér Melinda: A titok

Ha padlóra küld az élet,
az még nem a végítélet.
Rajtad áll, hogy merre mész,
miben hiszel, mit remélsz!
Dönthetsz úgy, hogy elfogadod,
lemondasz s magad megadod,
de fel is emelheted fejed,
dacosan mint a kisgyerek
s mondhatod, hogy:
Nem zokogok,
erős vagyok, győzni fogok,
megyek, ha kell
falnak fejjel!
Lehet, mire odaérek
leomlanak a mellvédek
s rájövök, hogy délibáb volt,
mit gyáva elmém elém mázolt.

Megpróbálni mindent hittel!
Fel tudsz állni, a lényeg: HIDD EL!