lágyak még a fények,
csendes köd párában
éledez’ a lélek.
Kezdődik egy új nap
születik a fény is
s a korai madár dal,
mi halk, de csodás mégis.
A kelő nap sugara
harmatcseppben csillan,
a gyermeki én játszik,
pajkosan megvillan.
Ez még csak a kezdet,
az élet reggele;
az ébredés, a játék,
a boldogság színtere.
Majd az ifjúság madara
kibontva a szárnyát,
megleli s táncra hívja
aranytollú párját;
fészkük körül örömmel
együtt énekelnek,
búval és a bajjal is
bátran táncra kelnek.
Délben picit megpihen
s jóllakik a szív is,
kalandos volt a délelőtt,
olykor bánatos, de víg is.
A délután még szebb,
hisz’ élményekkel telve,
tapasztalatot, tudást
vígan énekelve,
visszanéz és újra éled,
már tudja, így lesz végig,
hiszen szárnya erős,
emeli az égig.
A nap ragyogó fénye
árnyát mögé veti,
fáradt lelkét, szívét
a megélt, melengeti.
Egy napba sűrítve
ilyen az egész élet,
megéltél benne te is,
sok örömet és szépet.
S benned éled újra
a boldogság kék madara,
rajtad múlik, hogy szól
életteli dala.
Léted délutánján is
lásd és halld e szépet
s minden napért légy hálás,
mert bennük ott az élet.